Alapelvek, amelyek keretet adnak környezetvédelmi tevékenységeinknek.
Mind a mai napig az európai közösség, és így hazánk környezeti politikájának alapját az Első Környezeti Akcióprogram által megfogalmazott alapelvek alkotják. Közülük a legfontosabbak a Római Szerződés környezeti fejezetébe is bekerültek. Később ezek részben módosultak, részben újak csatlakoztak hozzájuk. Ezen alapelvek elsődleges célja, hogy iránymutatást adjanak mind a jogalkotók, mind a jogalkalmazók számára. Az alapelvek:
1) Szubszidiaritás elve - a cselekvés optimális szintjét meghatározó eszköz
- „Azokon a területeken, amelyek nem tartoznak kizárólagos hatáskörébe, a szubszidiaritás elvének megfelelően a Közösség csak akkor és annyiban jár el, amennyiben a tervezett intézkedés céljait a tagállamok nem tudják kielégítően megvalósítani, és ezért a tervezett intézkedés terjedelme vagy hatása miatt azok közösségi szinten jobban megvalósíthatók.” (EK Szerződés 5. cikk)
2) Szennyezés, illetve a környezeti ártalmak megelőzésének elve
- Szennyezés forrásánál történő fellépés előnyben részesítését jelenti az ún. „csővégi” megoldásokkal szemben.
3) Elővigyázatosság elve
- Biztosítani kell a környezet, az élővilág és az emberi egészség védelemének magas szintjét abban az esetben is, ha még csak a károsodás veszélye áll fenn és lehetséges az esetleges későbbi környezeti ártalmak bekövetkezése.
4) Szennyező fizet elve
- A felelősségi eszközök minél komplexebb módon történő alkalmazását jelenti annak érdekében, hogy a környezet terhelőjének, szennyezőjének a lehető legteljesebb mértékű helytállása megvalósuljon.
5) Fenntartható fejlődés elve
- A jelen generáció szükségleteinek kielégítése olyan szinten kell, hogy történjen, amely lehetővé teszi a jövő generáció szükségleteinek azonos szinten történő biztosítását. A fenntarthatóságnak megkülönböztetik a környezeti, gazdasági, szociális és intézményi dimenzióit.
6) Integráció elve
- A környezetpolitikának más szektor politikáiban is érvényesülnie kell. „A környezetvédelmi követelményeket – különösen a fenntartható fejlődés előmozdítására tekintettel – be kell illeszteni a 3. cikkben említett közösségi politikák és tevékenységek meghatározásába és végrehajtásába.” (EK Szerződés 6. cikk)
A jogszabályok és a piac szerepe a környezetvédelemben.
A hagyományos szabályozás módszere a környezetszennyezéssel járó tevékenységekre vonatkozó jogszabályok és a közigazgatási határozatok kikényszerítésére épül. A környezetminőségi határértékek a kibocsátások megengedhető és elfogadható szintjét határozzák meg büntetések és bírságok kilátásba helyezésével a túllépések esetére ("Parancs és Ellenőrzés" szemlélet).
A hagyományos szabályozás mellett egyre nagyobb szerepet kapnak az ún. piaci szabályozó eszközök is. A „szennyező fizet” elvén keresztül biztosítani kívánják, hogy a környezetvédelmi kiadásokat elsősorban a környezethasználók fedezzék azáltal, hogy ezeket a költségeket a piaci tényezőkkel együtt számba veszik.